Elveszve…

2015. február 10.

Szép estét. Gondoltam, szívesen megosztom ezt az írást a nagyközönséggel.

Pár éve írtam egy könyvet; Szex és Titok – avagy Keribredsó tudja címmel.  A ‘Magyar Keribredsó’ nevet nem én találtam ki. Spilák Klári “akasztotta” rám).

____

“Óraknak tűnt, míg kiért a repülőgép a terminálról a kifutópályára. Komótosan zötyögött, akárcsak a gondolataim a döbbenet és az extázis között félúton. Vegasba tartottam…

…az első randevúmra a Nagy Ő-vel…

***

“Hé, ez a ruha nem is a tiéd, de esküszöm, wow, mint egy fotómodell!” – konstatálta Anna a látottakat, ami az egy (kettő) számmal kisebb dressznek szólt. Vagyis nekem, a dresszben. A hihetetlen módon szervezett életembe mindig becsúsztak apró nüanszok, amik emlékeztettek rá, hogy én is halandó vagyok és béna. Igen, néha kifejezetten béna voltam. Ma például otthon felejtettem a munkaruhámat, de hatalmas szerencsére sikerült egyet kunyerálnom…csak kisebb volt két számmal. Mióta elkezdtem dolgozni, ledobtam négy kilót, de igazából csak most vettem észre, ahogy belebújtam ebbe a szuperminibe. Ám legyen, gondoltam, majd sóhajtva egy hatalmasat kihúztam magam és lassan elindultam a gaming floor felé.

***

Mély levegő…dübörgött, zakatolt a szívem, ahogy lassan vegigsétáltam a játéktérre vezető folyosón. A vér megtöltött minden eret, artériát, hogy végül kalapácsütéseket mérve a fejemre, egy óriási sóhajtással távozzon a torkomon át. Ba-bamm! Ba-bamm! Feszengtem az egyenruhámban. Utáltam szoknyát hordani. Olcsó szatén, testhezálló dressz. Vörös és fekete. Standhal imádná… Erősen kihangsúlyozta domborulataimat és túl sokat mutatott görbe lábaimból. Hülyén éreztem magamat. Azért a hiúság segített átlendülni sebzett önérzetemen, s mikor lopva a tükörbe pillantottam, kifejezetten tetszett, amit láttam. “Az istenit, még mindig jó csaj vagyok!” – állapítottam meg új erőre kapó önbizalommal. Dögös haj, jól odarakott smink. Ha mindig lenne nálam egy zsebtükör, iszonyú nagyképű lennék.

De nincs.

Mi a fenét keresek itt?

Hogy kerültem egy londoni kaszinóba egy budapesti álomkarrierből? Festőművész vagyok és író. Vagy pincérnő vagyok és gyáva? Elmenekültem Pestről, egy haldokló párkapcsolat elől vagy után, hátrahagyva mindent, amit csak ember megkaphat. Családot, barátokat, lakást, kocsit, karriert és ismertséget. Megkaptam mindent, csak közben elveszítettem önmagamat. Bár reszkettem, mint az életéért búvó állat, tudtam, hogy csak a sokkterápia segíthet. Itt álltam hát a hatalmas csapóajtó előtt, egyetlen taszításnyira a játéktértől.

London belvárosának egyik impozáns épületében működött ez az elegáns ‘bűnbarlang’. Hatalmas alapterületen szedték el a szerencsejátékosok összes pénzét vagy annál is többet. Black Jack, Roulette, Three Card Poker és Texas Hold’em. Drága italok, olcsó kurvák. Minden nemzetség apraja-nagyja. Gazdagok, szegények és a legalja klub. Mint a méhek a kaptárban, élt, mozgott az egész helyiség. Fura volt szembesülni vele, hogy milliárdosokat szolgálok ki hat fontos órabérért este tíztől reggel hatig. Nem tudtam eldönteni, hogy a játékosok vagy a vezetőség kapzsibb. Persze nem csak filozófikus gondolatok törtek rám, hanem a vendégek is azonnal, amint a fejem felbukkant az ajtóban.

– Elnézést, milyen szendvicseitek vannak Aranyoskám?
– Adjál kólát!
– Buzi gép, elszedte az összes pénzemet. Hozz egy sört!

Mi van? Ha eddig nem voltam begyulladva, hát akkor most annál inkább. Azt hiszem, pánikba estem…”